Pénteken útra keltünk Sri Lankáról Balira. Isteni 2 hónap volt, nagyon megszerettük ezt az országot, de az utolsó héten már mehetnékünk volt az új felé. A terv az volt, hogy Talalláról átvitetjük magunkat Matarába tuktukkal, majd onnan vonattal megyünk a fővárosba, ott pedig Uberrel ki a reptérre.
Jó előre vásároltunk jegyet a Rajadhani Express névre hallgató luxuskocsiba, ami a 14:10-kor induló Matara-Colombo express első kocsija. A weboldaluk szerint valahogy így kellett volna kinéznie a kocsinak, a gyakorlatban kiderült, hogy ezeket a fotókat úgy 10-15 évvel ezelőtt készíthették. Ugyanezek az ülések voltak, de totál lepukkanva, retkes volt az egész kocsi, és a légkondi sem működött, kb. 40 fok lehetett bent. Háborogtam is a vonatkísérőnek, hogy én nem ezért fizettem, és szeretnék panaszt tenni. Erre kiderült, hogy a luxuskocsikat működtető céget most március végén felszámolják, az összes kocsi megy felújításra, és ősztől új cég fogja őket üzemeltetni, úgyhogy feldughatom a panaszomat magamnak. A sima első osztály sokkal kellemesebb volt, működő légkondival, de az meg tele volt foglalva, úgyhogy csak az első nagyobb állomásig hagytak minket ott ülni, utána vissza kellett menni a forróságba. Szerencsére a menetszél enyhített valamit rajta.
A következő kihívással akkor szembesültünk, amikor Galle után, kb. félúton megállt a vonat a faluszélen. Miután már vagy 20 perce álltunk, noszogatásomra a vonatkísérő előrement megkérdezni, hogy mi a helyzet. Rossz hírrel tért vissza: állítólag elütöttünk egy tehenet, ami miatt valamilyen motorhiba lépett fel és nem tudunk tovább menni. Legalább egy óra lesz, mire küldenek egy új mozdonyt Colombóból.
Ez délután fél 5 körül történt, nekünk 11-kor indult a gépünk, a főváros még leglább másfél óra vonatútra volt tőlünk, a reptér pedig onnan még kb. 1 óra Uberrel. A légitársaság aznap külön e-mailt küldött, hogy a repteret épp átépítik, úgyhogy torlódások miatt legyünk szívesek 5 órával az indulás előtt megjelenni a reptéren. Egy gyors fejszámolás kiadta, hogy ez így nem lesz meg, nem várhatunk az új mozdonyra.
Fogtuk hát a cuccokat, lepattantunk a vonatról, és kiballagtuk a közeli főúthoz. Ott az első tuktukosnak elmeséltük a helyzetet, és hogy taxi kéne Colombóba. Emberünk telefonált egyet, és 5 percen belül ott volt értünk egy másik tuktukos, akinek kisbusza is van. Megalkudtunk (nem volt olcsó), elvitt minket a házához tuktukon, átültünk a kisbuszba, és kb. fél órával a vonatról való leszállás után már úton is voltunk a reptér felé, a saját kis különjáratunkkal. Útközben leszakadt az ég is, óriási zivatarral búcsúzott tőlünk Sri Lanka.
8 előtt valamivel értünk a reptérre, nem volt semmiféle torlódás, kényelmesen becsekkoltunk, és még mindig maradt egy csomó időnk a gépindulásig. Az utazáshoz csináltatott bankkártyám mellé kaptam egy Priority Pass kártyát, ami világszerte több mint 1000 repülőtér business lounge várójába biztosít bejárást. Először azt hittem, ez valami humbug, de már sokadszor bizonyult nagy áldásnak. A Bandarainaike reptéren is van egy ilyen business lounge, úgyhogy beültünk szépen a kártyával, egy könnyű vacsorához megittunk 2 hideg sört, aztán egy kis (Black Label) Johnny Walkert is utánagurítottunk - mindezt tök ingyen. Kicsit pityókásan felszálltunk a gépre, és megindultunk Kuala Lumpur felé.
Malajziába érve átestünk az első (és remélhetőleg utolsó) egészségügyi válsághelyzeten is. Előző vasárnap szörfözés közben elég alaposan sikerült lehorzsolni a bokámat a lábfejemnél, szép kis nyílt seb lett rajta. Persze csak este vettem észre otthon, hogy milyen ronda a seb, szörfözés közben nem álltam meg, mert épp kezdtem belejönni. Na, ez a ronda seb pont péntekre kezdett szépen elfertőződni, az egész környéke nagyon érzékennyé vált, a bokám rondán feldagadt, és mire leszálltunk a gépről Kuala Lumpurban, marhára fájt is, csak bicegve és sziszegve tudtam ráállni.
A hajnali landolást követően az első utunk a reptéri orvosi ügyeletre vezetett. A doktor úr megnézte (nem túl közelről), és megnyugtatott, hogy megmaradok, csak el van fertőződve a sebem. Adott antibiotikumot, kenőcsöt, gyulladáscsökkentőt, fájdalomcsillapítót, cserébe pedig legombolt 20 000 forintnyi ringittel, amit a nagy megnyugvásra szinte örömmel csengettem ki.
Reggel 6 körül derült ki, hogy a bal lábammal együtt fogok hazatérni, és délután 5-kor indult a gépünk tovább Balira, úgyhogy volt egy csomó időnk. Mivel fekvésen kívül másra nem voltam alkalmas, béreltünk 6 órára egy “szobát” a reptéri Capsule Hotelben, ami egy konténerekből összerakott kis beltéri komplexum, egészen minimál szobákkal, mindegyiknek akkora az alapterülete, amekkora a benne levő matrac, és felállni sem lehet bennük. A zuhanyzók meg aztán tényleg extrém kicsik, sokat szerencsétlenkedtem, bevertem a fejem, a könyököm, és levertem az egész tüsfürdő-tartót is, mire végeztem a zuhanyzással. Közben beütött a fájdalomcsillapító is, úgyhogy az alvás nagyon jól esett.
Délben ébredtünk, összekaptunk magunkat, ettünk egy falatot, aztán mentünk becsekkolni. Kiderült, hogy a gépünk nem is a KLIA2 új terminálról indul, ahol vagyunk, hanem “régi” KLIA-ról, úgyhogy a gyorsvasúttal hamar átrobogtunk. Becsekkoltunk, és még mindig maradt egy csomó időnk, amit a helyi Plaza Premium Lounge várójában töltöttünk el, ahol ismét megvacsorázunk és besöröztünk ingyen. Nem nagyon értem, hogy éri meg ez a bankomnak, de nagyon tetszik a rendszer.
A gép jókora késéssel indult végül, éjfél volt, mire leszálltunk Balin. Vettünk egy helyi SIM kártyát, átverekedtük magunkat az extrém nyomulós, kamus taxisokon, akik meg akartak győzni, hogy az Uber az illegális, és hogy ilyen későn már nincs Uber, és ők amúgy is elvisznek annyiért, amennyit az Uber mond. Úgyhogy hívtunk egy Ubert, aki 2 perc alatt felvett és egy jó óra alatt elhozott minket az ubudi első szállásunkra, kevesebb mint 3000 forintért. Bedőltünk az ágyba, ma reggel pedig egy madárcsicsergéses, vízcsobogásos, békés kis kertre ébredtünk, isteni reggelit kaptunk, és készen állunk az új kalandokra.
