December 27-én reggel 7-kor találkoztunk a csapattal a búvárboltnál, ahol előző este jelentkeztünk egy kezdő búvároktatásra. Innen taxival vittek át minket a sziget északi részére a búvárközpontba, ahol megkaptuk a felszereléseket és hajóra szálltunk. A hajón két búvársiskola ügyfelei keveredtek, akiket vicces módon többször összecseréltek, amiből volt pár kisebb bonyodalom. Összesen kb. 15-en lehettünk, plusz a búvároktatók, akikhez 2-es, 3-as és 4-es csoportokban voltunk beosztva. Voltak köztünk teljesen kezdők és haladók is, de volt aki csak sznorkelezni jött.
Egy órát hajóztunk a Sail Rock nevű búvárhelyhez, ami Ko Pha Ngan és Ko Tao között félúton, észak felé található, itt:
A hajóút alatt Gavin, az oktatónk - akihez csak ketten voltunk beosztva - elmondta nekünk a búvárkodás alapjait, meg hogy hogyan fog kinézni az első merülésünk, és megmutatta a felszerelésünket. Gavin nagyon jófej, hálásak voltunk, hogy hozzá kerültünk: egy igazi veterán, akinek a kisujjában van a szakma, és nagyon élvezetesen magyaráz.
Sail Rocknál aznap elég nagy volt a forgalom, legalább 4 hajó állt már körülötte mikor megérkeztünk. Búvárruhát nem vettünk fel, csak hosszú ujjú felsőt, hogy kényelmesen tudjunk mozogni. Erre jött a felfújós (BCD) búvármellény a palackkal, két reduktorral, ólomövvel, búvármaszkkal, nyomásmérővel, valamint az uszonnyal, amivel haladni lehet a vízben, mert karral nem evezünk, csak a lábainkkal, ez alapszabály.
A palackkal felállni és ellavírozni a hajó lépcsőjéig, nem könnyű mutatvány. Komoly súlya van a cuccnak. Alig várja az ember a merülést, ami innen már pofon egyszerű: odaállsz a hajó széléhez, a maszkot a fejedhez szorítod és vízbe veted magad. Gavin szólt, hogy most el kell úsznunk a hajótól a szikla közelébe a kijelölt bólyához. Az előzőleg felfújt mellény fenntart ugyan a vízen, viszont baromi nehéz így haladni, pláne, hogy csak a lábaddal pedálozol… engem itt ért az első trauma. Miközben próbáltam a haladás és a lábgörcs között evickélni (mint egy őrült), még a reduktorba is bele kellett szívnunk, hogy lássuk, hogy milyen könnyű levegőt venni vele. Ekkora erőfeszítés mellett persze egyáltalán nem az, iszonyú kevésnek éreztem a levegőt, ami jött belőle, úgyhogy ettől kicsit bepánikoltam... nem utoljára. :) Aztán tisztáztuk, hogy lassítanom kell a tempón, és nem árt a hátamra feküdnöm inkább, és a vízen lebegve, kényelmesen, nyugodtan haladnom.. ez sokat segített.
A bólyánk egy hosszú kötélen himbálózott, amit Gavin előzőleg odakötött nekünk a sziklához 6-8 méteres mélységben. Ebbe kapaszkodva tanultunk meg merülni. Először csak a víz felszínéhez közel levegőt venni és létezni a vízben, majd előidéztünk pár ‘vészhelyzetet’, ami menet közben előfordulhat, és ezeket megtanultuk korrigálni. Víz alatt kivettük a szánkból a reduktort és elhajítottuk magunk mögé, majd egy látványos mozdulattal megkerestük a csövet, visszahúztuk magunk elé, visszahelyeztük a reduktort a szánkba, kifújtuk belőle a vizet (erre van egy gomb) és újra levegőt vettünk, mindezt úgy hogy nem nyeltünk közben vizet.
Aztán jött a kedvencem: vizet engedünk a maszkba, amit aztán kifújunk belőle úgy, hogy közben nem fulladunk meg. Ez úgy történik, hogy felülről bedugjuk a mutatóujjunkat a maszkba és engedünk bele annyi vizet, hogy a szemünket ne érje ugyan el a sós víz, de elég kellemetlen legyen. Korrigálásképpen a maszkot a homlokunkhoz szorítjuk és az orrunkkal nagyot fújunk bele, hogy az összes víz távozzon alul, viszont a maszk ne essen le rólunk, és az orrunkba, illetve a szánkba ne menjen víz. Első két próbálkozásra nekem három dolog nem sikerült: hogy ne menjen víz a szemembe, az orromba és a számba. Ettől viszont - 1 méter mélységben - úgy bepánikoltam, hogy azonnal sprinteltem a felszínre, és lerántottam az arcomról az egész felszerelést. Mi lesz, ha ez a víz mélyén történik velem? - kérdeztem Gavint, aki elmondta, hogy most azért gyakoroljuk, hogy akkor majd tudjam, különben meg ne pánikoljak, mert az tilos… úgyhogy megembereltem magam szépen. Balu javaslatára nem merültünk le egészen, hanem megtanultuk a manővert a víz felszínén és mikor ez végre sikerült, készen álltunk.
Irány a mély!
Az előző élmények hatására kicsit feldúltan haladtam lefelé a kötél mentén, és próbáltam nem pánikolni, de amikor az újabb és újabb méterek után Gavin még mindig csak lefelé mutatott, elkezdett egyre szaporábban verni a szívem és egyre gyakrabban vettem ijedt, kicsi levegőket, amiket folyton lassítanom kellett. 6 métert merültünk, kicsit nézelődtünk, belelazultunk a helyzetbe, majd mikor elfogyott a palackból a levegő, zártuk az első kört. Ebédszünet következett.
A második merülés ehhez képest csodálatos volt. Pontosan tudtuk mire számítsunk és feladatokat sem kellett már végeznünk. Háton fekve ellazultunk a bólyához (hova siettem délelőtt?), a kötél mentén leereszkedtünk 6-8 méterre, majd elengedtük a kötelet, megfogtuk egymás kezét és egymásba kapaszkodva szépen, lassan, nyugodtan körbeúsztuk a sziklát. Nézegettük a korallokat, a búvárokat, a gyönyörű, színes, mindenféle kicsi és közepes halakat, és néhány méretesebb, 20-30 kg körüli jószágot kartávolságra úszni tőlünk. Közben egyre mélyebbre merültünk és megtanultunk fejjel lefelé, bátran úszni a mélység felé. Rájöttem arra is, hogy a víz bizony befolyik a maszkba és elég gyakran kell azt kifújni onnan, ami nem is olyan nagy ördöngösség. Fel se tűnt, mikor már huszadszor csináltam. 30 percet töltöttünk a víz alatt, ennyi idő alatt fogy ki a palack, és egyszer sem kellett megszakítani az búvárkodást.
Cetcápát sajnos nem láttunk, pedig nagyon gyakran látni Sail Rocknál. A haladó búvárok mutattak a hajón egy pár nappal korábbi felvételt, amin egy hatalmas, 20 méter körüli cetcápával úszkáltak. Elsőre persze nem lehetett ekkora szerencsénk, úgyhogy mindenképp folytatjuk a búvárkodást.
Ez nem a mi videónk és ennyire mozgalmas sem volt a merülésünk (nem voltak ekkora halrajok, cápák, cetcápa és medúza), de a többi hal mind ott volt! :) Nézzétek milyen varázslatos hely:
Köszönjük a karácsonyi ajándékot Milának! ♥
