Egy óra repülés, másfél óra buszozás, és két és fél óra kompozás után tegnapelőtt délután 4-kor megérkeztünk Ko Pha Nganra. Aggódtunk picit az időjárás miatt, mert elhúzodott a monszun időszak, múlt héten még áradások voltak a szigeten. Ehhez képest ugyan felhős volt az ég, de szerencsére nem esett, 27 fokos meleg, laza szellő és pára fogadott minket. A délutáni záporok is elmaradtak másnap. Úgy néz ki, hogy lecsúsztunk a monszunról, csodálatos trópusi időnk van.

Szombatra találkozót beszéltünk meg Nikivel és Petivel, akik nem mi vagyunk, hanem egy másik házaspár, akik szintén fél éves digitális nomád útjukat töltik épp Délkelet-Ázsiában. Kalandjaikat ezen a facebook oldalon követhetitek nyomon. 

Érdekes betekintés volt a thai kultúrába Jim Thompson háza. Ez az amerikai fickó egy építész, aki önkéntesként jelentkezett harcolni a 2. világháborúba. Először Európába, majd Ázsiába vezényelték, de mire bármiféle harcba keveredett volna, véget ért a háború. Ekkor tisztként Thaiföldre került, és nagyon megkedvelte az országot és a kultúrát, úgyhogy miután hazament leszerelni, vissza is tért, hogy Thaiföldön telepedjen le.

Eddig minden nap más járművel közelítettük meg a várost. Tegnapi új felfedezettünk a BTR, a lezárt sávban közlekedő gyorsforgalmi busz, ami 8 perc sétára van tőlünk és dugó nélkül, villámgyorsan visz minket a belvárosba. A busz végállomásától Sala Daeng állomásig metróztunk, ahol Bangkok egyik üzleti negyedére bukkantunk. 

Új tudásunkkal felvértezve indultunk neki tegnap délután. Szokás szerint éhesek voltunk, ezért indulás előtt gondoltuk harapunk egyet a forgalmasabb szomszéd utcában, amit első este fedeztünk fel. Ma csak utcai árusnál eszünk! Ideje átesni a tűzkeresztségen. Kevés egység volt csak nyitva - úgy látszik itt főleg csak este esznek - de azért találtunk ezt-azt. Kóstolónak egy kis sertés nyársat ettünk, ami enyhén mézes volt és nagyon finom.

Tegnap elindultunk első bevetésünkre a városba. Balu szerencsére imád tájékozódni, úgyhogy ügyesen vezet minket, én pedig örömmel hagyom. Busszal indultunk neki, amire jó sokat kellett várni. Ez alatt egy csomó jelöletlen ‘kisteherautóbusz’ állt meg előttünk, amik platójára egyrészt fel kellett volna paszíroznunk magunkat, másrészt fogalmunk sem volt, hogy ezek merre mennek, úgyhogy egyelőre csak nézegettük őket, amíg befutott végre a 35-ös busz.

Egy röpke 3 órás délutáni alvás után elindultunk, hogy kicsit felfedezzük a környéket. Magunk között Dunaharasztinak neveztük el, egyrészt azért, mert egy Coca-Cola üzem van a szomszédban, ahol éjjel-nappal kólás teherautókat pakolnak tele a targoncák, másrészt azért, mert kicsit a város szélén vagyunk, harmadrészt pedig azért, mert ez is folyóparton van - a kóla utáni üzemben pl. a folyón érkező LPG tankerből fejtik át tartályokba a gázt, amit aztán autókon szállítanak tovább. Kb. ez az egyik utolsó magas ház amiben lakunk, innen a tengerig már csak alacsonyabbak vannak.

Tempósra sikerült az út, de legalább nem unatkoztunk, és a csatlakozást is sikerült Moszkvában koppra elérnünk, igaz, csak második nekifutásra engedtek minket leszállni, akkora szélvihar volt. Rázós volt a landolás is. Nem szeretem a tapsolást a repülőkön, de most még belőlem is kitört, úgy megörültem, hogy sikeresen földet értünk. Ráadásul havat is láttunk búcsúzóul mielőtt megérkeztünk a bangkoki fülledt, párás nyárba.

... ez lesz. :) Mindjárt megyünk a gépre!

Tegnap kötöttünk biztosítást is, úgyhogy most már tényleg megvan minden. Tűkön ülünk.